MÜPA koncert 2013

Solaris a Műpában: végtelenül emberi és vérprofi előadás

Hét év nagy idő, akár el is lehet felejteni valakit, de nem a Solarist. Ugyanis ennek a zenének az eredetisége és igényessége egyszerűen megunhatatlan. Talán 4-5 évvel ezelőtt egy közönségtalálkozón elhangzott, hogy nem lesz több koncert, ezért is hatott meglepetésként a visszatérés a MÜPA-ba.

A szolíd díszleteket nézegetve biztosra vettem, hogy a zenén lesz a hangsúly, de nem tudtam megfejteni, mit keres a színpad szélén két kis asztalka három székkel. Majd bejött Erdész Robi egyedül egy pokrócba csavart szovjet Szoljarisz szintivel és elkezdett mesélni. Azon kaptam magam, hogy szinte szóról-szóra ismerem a történetet, de mégis izgalmas volt és csak fokozta a várakozást. Később Kollár Attila és Seres Attila folytatta a visszaemlékezést, bemutatva a legelső harmóniatöredékeket, hogyan is indult az egész a semmiből. Bevallom, szinte már tűkön ültem, amikor végre felhangzott maga a Solaris, a bemutatkozó számuk. És itt rögtön álljunk meg egy pillanatra.

1980 februárban, lelkes amatőrnek mondható fiatalok elkezdenek zenélni, szemben az akkori trendekkel, stílussal és nagyjából mindennel, majd pár nap alatt összedobják a Solarist. Nyilván tökéletesedett és teljesedett valamennyit a későbbi lemezfelvételre, ahogy igazából azóta ismerjük és belénk ivódott, de mint entrée – elsőrangú! Szabályos ötletbörze, mint a legtöbb számuk, tele felfedezésre váró motívummal és amiért a legnagyobb elismerés illeti: abszolút időtálló. Ahogy az egész Solaris együttes.

Az Újjászületés és az Ellenpont következett, egyre kevesebb bevezető szöveggel, majd az Édenre már Kisszabó Gábor vette át a basszust sajátos, alkotó játékával. Ezután Bogdán Csaba zongorán mutatta be a Mickey Mouse témáját, amit együtt is eljátszották, rendkívül ötletesen.

Kollár Attila briliáns fuvolajátéka különösen szépen érvényesült a Ha felszáll a köd kompozícióban. Rendkívül érett és pontos a játéka. Nincs sok értelme hasonlítgatni sem a tagokat, sem az együttest ismert külföldi példákhoz, de ez a produkció a világon bárhol megállná a helyét! Minden hang a helyén van, egyszerűen csodáltam azt az összeszokottságot, ami esetükben ugyan fából vaskarika, de mégis hihetetlenül kellemes élményt jelentett a fülnek. Nem tudom mennyit készültek erre a napra, de azt lelkiismeretes alapossággal tették.

A koncert eddig sem volt unalmas, de a Legyőzhetetlen végképp magával ragadott. Gömör Lacit még itt sem vitte el a hév, pedig micsoda kihívás ez a tempó egy dobosnak, mégis pont jó volt, se több, se kevesebb a kelleténél. A látvány egyébként szinte abban merült ki, hogy a dobfelszerelést nagyon szépen világították meg minden oldalról, a színpad ékköve volt. A színpadképet teljesen érthetően a zenének rendelték alá, szükségtelen lett volna bármilyen hókusz-pókusz. A koncert lendülete itt érte el azt, amit vártam, amiért jöttem. Pokolba a szép szavakkal, ezt hallgatni kell!

Az Ózt virtuóz módon szólózták körbe, talán Erdész Robit lehet kiemelni, de azt hiszem éppen ez a lényeg, a Solaris egy tökéletesen egységes zenekar, itt senki nem fontosabb a másiknál. Mindenki tele van ötletekkel és magabiztos hangszeres tudással, de az egész számít. Soha nem magukat ünnepelték, hanem mindig a zenét. Az egymás iránti végtelen tisztelet és szeretet, ahogy figyelnek egymásra, jól érződött végig. Kisszabón akkor is látszott a zenei alázat, amikor nem játszott, mozdulatlan áhítattal olvadt bele abba a csodába, amit a Solaris igényes zenéje jelent.

Cziglán Istvánra a Personal Gravity vetítésével emlékeztek meg, tényleg ott volt velünk. Mint mindig. Jól illeszkedett ezután egy basszusgitár-fuvola átirat (Duó), majd a NOAB sejtelmes témái, amiben Robi tanári módon járta be az összes hangszerét. A Marrakech különösen jól sikerült, majd egy újabb nagyágyú, az Apokalipszis következett. Néhány számot igazán jól eltalált fináléval fejeztek be, örömzenélés volt ez már a javából.

A Magyar tánc szebbnél szebb dallamai ismét felidézték a gyökereket és a műfaji korlátok teljes hiányát. Az alap program A viking visszatérrel fejeződött be. Fantasztikus ritmusváltások és alaposan kidolgozott szólók jellemezték az egész koncertet, a Solaris kezdeti időszakát mutatták be, elemi erővel. A dalok időtlensége lenyűgöző. Jól esik az egekbe dícsérni valamit, ha tényleg jó.

A ráadások az E-moll concertoval kezdődtek, Kollár Attila karmesterkedésével. A finom humorról még menet közben Tereh Pisti (az egyik első magyar zenei manager) is gondoskodott, kellemes, rövid beszélgetésekkel, közel hozva a hátteret. A közönségnek ennyi persze nem volt elég, de a repertoár is véges lehetett, ezért jött még egy Solaris, majd az Apokalipszis, mindnyájunk gyönyörűségére.

A MÜPA kényelmes lépcsőin hazafelé indulva két gondolatra tisztult le bennem a koncert élménye: végtelenül emberi és vérprofi előadást hallottunk. Akik szeretik a progrock zenét, azoknak ez a koncert egy non plus ultra varázslat volt.

Hét év nagy idő, sejtszinten minden kicserélődik bennünk. Senkinek nem lenne jó, ha újra ennyit kellene várni a viszontlátásig, szerencsére erre egy ígéret-féle is elhangzott. Jövőre veletek ugyanitt – és irány a Mars!

GL



Gyász: Vili örökre elhagyott bennünket

augusztus 12-én. Ezért nem vette fel a telefont, hiába reménykedtünk, hátha a MÜPÁ-ban mégis beül a dobok mögé. Erre nincsenek szavak. Év elején még úgy volt, hogy Vili is ott lesz velünk a MÜPÁ-ban. Májusban fölhívott, hogy megszakad a szíve, de nem tud jönni, mert aznap lesz a keresztlánya esküvője, és ő a násznagy. Nagyon Bővebben



Tovább a mérföldkövekhez