MÜPA koncert 2006

Múlt vasárnap este fél nyolc körül érkeztem a kékre-lilára világított – ezáltal eléggé szolarisztikus jellegű – Művészetek Palotájához. Az előtérben és a parkban már gyülekeztek az emberek, minden korosztályból akadtak nézők, vegyesen – volt, aki farmerban és pólóban jött, volt, aki a legszebb alkalmi kosztümét húzta, de a legtöbbeken ott volt a sárga Solaris kitűző. Az előtérben kisebb közelharcot vívtam a recepciós hölgyekkel a fotóengedélyért, de végül segítőkészek voltak, és nyolc előtt pár perccel beléphettem a hangversenyterembe. A karzatról körbe tudtam járni a szípadot, így különleges helyről hallgathattam végig ezt a rendkívüli koncertet, ami egyszerre volt komoly és humoros, szenvedélyes, magával ragadó és felhőtlen kikapcsolódást nyújtó…

A kivilágított nézőtér fokozatosan telt meg, de nyolcra már mindenki elfoglalta a helyét, a várakozás közben egyre fokozódó izgalommal. A színpadon a hangszerek a helyükön, a kivetítő vászna a színpad hátterében. A hatalmas keverőpulton a sávok beállítva, minden adott volt a kezdéshez. Ekkor Böszörményi Gergely, az együttes kiadója lépett a színpadra, alkalomhoz illően öltönyben, nyakkendőben és az elmaradhatatlan kitűzővel a hajtókáján. Pár mondatban összefoglalta az utat, ami a Mupába vezetett, persze ez a legtöbbek számára ismeretes volt. De ez tényleg csak pár percet vett igénybe. Aztán elsötétült a pódium, és felhangzott az intro: a Marsbéli Krónikák bevezető része, ami szerintem egyértelműen fémjelzi a Solaris-stílust, és akár a zenekar védjegye is lehetne. Közben a számítógépes animáció egyenesen a Marsra repítette a nagyérdeműt, és feltűntek a Kék-hegyek, Miszter és Miszisz K a tűzmadarakkal, a gyilkos méhek és a fém-maszk… A marslakók kacajára bevonuló zenekart tapsvihar fogadta. Nem is húzták az időt hosszas bevezető szöveggel, a húrok/dobok/billentyűk közé csaptak és felcsendültek a Viking visszatér dallamai. A dobok mögött Gömör Laci ült, akinek minden egyes mozdulatát meg akartam örökíteni, hátha az visszaadja a profizmusát és szenvedélyét, ami áthatja a játékát. Erdész Robi a “szokásos” felszerelése mellé – ami négy szinti alapesetben, meg még pár kiló technikai kütyü – még kapott egy szép fekete zongorát is, hogy a klasszikus hangzással se legyen gond. Kollár Attila két fuvolával is készült, de volt nála blockflöte, csörgő és egy szinti is. A színpad szélén számtalan gitár pihent, várták sorukat, amíg az első felállásban a bőgőt Pócs Tamás, a szólógitárt pedig Bogdán Csaba pengette. A felszerelés tehát kicsit kibővített volt egy átlag rockzenekarhoz képest, de ez érthető is, hiszen az instrumentális prog-rock lelkét a sok szólamban felcsendülő dallamcentrikus számok adják. Visszatérve a zenére az első blokkban – ami a rajongók örömére és az alkalmazottak bánatára – másfél órára sikerült még elhangzottak a nagy klasszikusok: az Éden, az LA2026, a Mickey Mouse, ahol igazán jól kijöttek a ritmusváltások, valamint a Legyőzhetetlen, a hihetetlenül dinamikus fuvolaszólammal, Hommage á LEM. Közben cserék a dob és a basszusgitár mögött, de addig sem unatkozunk: Robi mesélni kezd, a közönség a hasát fogja a nevetéstől. Ki gondolta volna, hogy már az első koncert után is annyian követik elvakultan a zenekart, hogy az útszéli árokban végzik!? Tamást felváltotta Kisszabó Gábor majd Seres Jata Attila, Gömör Laci helyére Raus Ferenc ült, aki Tóth Vilinek adta át a dobverőket.
Amikor Vilit megláttam dobolni, egyből megértettem a zenekar többi tagjának aggodalmát, miszerint utána komplett generálozásra szorul a dobszerkó. Játéka nagyon intenzív volt, ugyanakkor minden alkalmat kihasznált egy kis bohóckodásra, amikor a dobverőt pörgette vagy az ujján egyensúlyozta, akár a színpadon, akár a színfalak mögött volt. De a viccet nem csak ő kedveli, ez kitűnt a zenekar hozzáállásából: az egyik szám improvizatív részébe nem átallottak becsempészni egy másik örök klasszikust, a Rózsaszín Párduc akkordjait. Ezt a részt a megemlékezés zárta. Cziglán István, aki az egyik alapítója volt a zenekarnak, már nem lehetett a színpadon. A színpad elcsendesedett, a Personal Gravity felvételről szólt, miközben a kivetítőn képek és felvételek peregtek a kezdeti időktől a későbbi koncertekig. Ezután egy rövid szünet következett, ahogy azt a zenekar elmondta a korábbi interjúban, szociálisan érzékenynek mutatkoztak a büfések iránt, bár ekkor az emeleti hostes-hölgy már kissé kétségbeesett arccal kérdezte, hogy mennyi van még hátra. Megnyugtattam, hogy még minimum egy óra, plusz-mínusz harminc perc, de inkább plusz… Amikor “becsöngettek”, a színpadra bevonultak a vendégművészek: Muck Ferenc, az ultimilliomos jazz- szaxofonos; és a vokalisták, akik igazán kitettek magukért. A szemfülesebbek már tudták, hogy mi következik… belenéztek varázsgömbjükbe, és a hármas mágikus csatornán megnézhették, hogy Nostradamus próféciái miként elevenednek meg és válnak zenei harmóniákká. A hangulat tökéletes volt, a kivetítő használata jó ötletnek bizonyult, így az élmény teljessé válhatott a távolabb ülők számára is. Hihetetlenül jól szinkronba hozták a felvételt az élő játékkal, egy pillanatra majdnem becsaptak, de aztán rájöttem, hogy a képen Erdész Robi hosszú ujjú inget visel, így az nem lehet a koncertről közvetített felvétel. Az összhatás mindenesetre remek volt.
Nostradamus után következett még a M’Ars Poetica, ami önmagáért beszél (esetünkben inkább zenél). Utána már majdnem megijedtem, hogy vége, mert két technikus jött a színpadra. Érdeklődve néztem, hogy mit is csinálnak. Miért rakják oda azt a dobogót? És minek a székek?! Meg a kottaállvány??? Azt hiszem a zenekar mindenkit alaposan meglepett. Tereh István “örökös manager” jön ki a színpadra, mikrofonnal a kezében, majd elkezdi mesélni, milyen nehéz is volt összeszedni a zenészeket a Solaris Szimfonikusokhoz, de legalább a karmestert le tudta szerződtetni Magyarországról… Solaris Szimfonikusok, vagyis Solaridióták. Bejön Kollár Attila talpig pingvinben, hiszen ő a tiszteletet követelő karnagy, bár fegyelmezhetné kissé zenészeit – legalábbis Laci gyakorolja a belépést! Az E-moll Concerto végül hibátlanul hangzik el, nem hiába osztotta ki a karnagy a partitúrákat… A zenekar meghajol, a karmester kezet fog az elsőhege… izé… elsőgitárossal, majd levonulnak. Ha ezt Kocsis Zoltán látná… Most már tényleg közeledik a koncert vége, de még jön egy ráadás: a színpadon a Solaris zenekar, mármint a teljes zenekar, mindenki, aki valaha zenélt. Három dobos, három basszusgitáros, meg még zenészek is. Komolyra fordítva a szót: Bogdán Csaba – gitár, Pócs Tamás, Kisszabó Gábor, Seres Attila – basszusgitár, Gömör László, Tóth Vilmos, Raus Ferenc – dob, Kollár Attila – fuvola, Erdész Róbert – billentyű. Solaris 2006. Ezt nem felejti el egyhamar, aki látta, az biztos. A végére csak annyit: nem szeretnénk a következő koncertre húsz évet várni! Különben mindenki elkezdhet gyűjteni repülőjegyre… Los Angeles nincs éppen a szomszédban.
(www.zenekar.info)




Tovább a mérföldkövekhez