Önéletrajz-féleség

1958-ban, igen fiatalon születtem.
Ami alapjában véve egy feltételezés, mert az egészből nem emlékszem semmire.

Az első hivatalos emlékem egy kakas – egy dühödt, félőrült szörnyeteg, ami szabályosan megtámadott a nagyszüleim udvarán. Ez minden bizonnyal traumatikus élmény lehetett, mert bevésődött – dacára annak, hogy általában mindent elfelejtek.

Vagy majdnem mindent. Arra azért emlékszem, hogy az óvoda lidérces volt! Mindent meg kellett enni, nyáron meztelenül sorba állítottak bennünket és a Kiss bácsi slaggal lelocsolt, az Ilcsik Györgyi meg konkrétan le se szart. Kemény éveket vészeltem át….
A szüleim kémikusok voltak, édesanyám népi táncolt mellette, édesapám ping-pongozott és egy jazz-vokálban énekelt. Rádió- és lemezfelvételeket is készítettek velük. És mellesleg a világ legokosabb embere volt. Nagyon sok mindent köszönhetek neki – többek között zongorázni is tőle tanultam. Életem eddigi legnagyobb vesztesége, hogy ők már nincsenek velünk. Édesanyám 1990-ben, édesapám 1999-ben halt meg.

Az iskoláról nincsenek rossz emlékeim. Sőt! Egy két kirívó esettől eltekintve már nem kellett mindent megenni, nem vetkőztettek meztelenre az udvaron – igaz, az Ilcsik Györgyi projekt nem jött össze, de akkoriban már ez sem zavart.
Negyedikben kezdtem kosárlabdázni. Ennek a dolognak nagy kultusza volt az iskolában, sokáig a mieink nyerték az úttörő olimpiákat – bármilyen hülyén is hangzik, erre a dologra nagyon be voltunk izgulva! Alig vártuk, hogy elérjük a kort, amikor mi jövünk.

Hetedikben érkezett el a mi időnk. Az előző gárda kiöregedett, végre mi indulhattunk….
Már a selejtezőkben szarrá vertek bennünket. Az volt a baj, hogy nem voltunk jók. Meg magasak se. Így azért nehéz.
A következő évben azonban minden megváltozott. Először is megnőttünk. Ha én személy szerint nem is lettem sokkal jobb, azért volt köztünk, aki igen. Én pedig határtalan lelkesedéssel pótoltam a tehetséget.

A selejtezőkben mindenkit lenyomtunk. A budapesti döntőn már olyan csapatokkal játszottunk, akik között sok későbbi válogatott is szerepelt. Veretlenül lettünk elsők.
Azért mentem bele ebbe a dologba ilyen mélyen, mert ami ezután történt, egész életemre nyomot hagyott bennem.
Öt éve készültünk arra, hogy győzzünk. Tényleg minden gondolatunkat ez tette ki.
És akkor, pár nappal a döntők előtt, az irányítónk édesanyja kórházba került. Nem sokkal később meg is halt.
Emlékszem, a temetésen csak álltunk tök hülyén, és fogalmunk se volt, mit kell ilyenkor mondani. Csak azt éreztem, én nem tudom, hogy vészelnék át egy ilyen tragédiát. /17 évnek kellett eltelnie, hogy megtudjam. Pedig nyugodtan meg lehetnék még enélkül a tapasztalat nélkül – édesanyám idén lenne 74 éves…. Nem olyan nagy kor…./

Egyszóval irányító nélkül utaztunk a döntőkre.
Az első három meccset zsinórban elvesztettük. Olyan csapatokkal szemben, akiknél egyszerűen jobbak lettünk volna – mármint normális felállásban. Így azonban három nap alatt szertefoszlott minden álmunk.
És ekkor a Sors egy kicsit a segítségünkre sietett – a keresztbeverések miatt az utolsó két meccs megnyerésével még dobogóra kerülhettünk.

Az esélytelenek nyugalmával mentünk ki a negyedik és az ötödik meccsre.
Soha úgy nem játszottunk korábban. Pedig már leírtak bennünket. Senki sem értette, mi történt. Úgy nyertük meg az utolsó két meccset, hogy az ellenfeleinknek esélye sem volt.
Végül egy nagyon szimpatikus miskolci csapat nyert. Tényleg. Kifejezetten jóban lettünk.
A díjátadón megpróbáltak vigasztalni bennünket – “….ők már négy éve készültek erre a győzelemre, egyszer majd nekünk is bejön!” mondták. Én meg sírni szerettem volna.

De azért azt a bronzérmet a mai napig őrzöm.
Meg mindazt, amit átéltünk. Itt van bennem. A mai napig.
Vicces, nem?

A zene ezután kezdődött. Csizmadia Ervinnel csináltuk az első zenekart – ő dobolt, én billentyűztem. Ma is emlékszem, volt egy száma, aminek sose értettem a címét: Nehézségi fokától… Az esetleges megfejtéseket nagyon várom….

/Ervin azóta politológus lett, a Solaris-történetben azonban fölbukkant egy villanásra: az ő nevét írtuk be a basszusgitáros helyére a tehetségkutató nevezési lapján, amikor még Jata nem volt képben…./

Nevünk, ha jól emlékszem, nem volt. Ám a Solaris című szám későbbi főtémáját akkoriban találtam ki. Próbálgattuk is egy darabig, de aztán a zenekarral együtt feledésbe merült.

A következő lépés egy szintén névtelen zenekar volt. Kisch Béla gitárossal csináltuk /ő később sokat segített nekünk a Solaris indulásának idején…./

Béla igen különleges zenész volt. Mindent a gitározásra tett föl, az én látókörömból akkoriban tűnt el, mikor Spanyolországba költözött azért, hogy flamenco-gitározást tanuljon. Mindent tudni akart, és az volt a fejlövése, hogy ezt csak a születési helyén lehet megtanulni. Egyszer egy közös ismerős találkozott vele Párizsban – de ennél többet már nem tudok róla. Nagyon kedveltem őt….

Harmadikosok voltunk, mikor Czigi odakerült a Jedlikbe. Egymás mögött ültünk – és eszünkbe sem jutott együtt zenekart csinálni. Az első közös produkciónk mégis a Jedlikhez kötődik: a “Piroska és a farkas” című, mélylélektani és klinikai-sebészeti problémákat is feszegető dalművet komponáltuk együtt egy angol nyelvű előadáshoz. Igazán brilliáns darab volt. A fő attrakció Benczúr Kati és Tóth Zoli barátunk duettje volt benne – “I am the wolf” címmel. Czigi értelemszerűen gitározott, én zongoráztam. Többen énekeltek.

Aztán a következő közös produkciónk is a Jedlikhez kötődik: a szalagavatónkra együtt csináltunk egy darabot. Czigi ebben is gitározott. Halálosan élveztük az egészet. Mindenki szerepelt benne, aki csak élt és mozgott az osztályban. Emlékszem, Magyar Zolit volt a legnehezebb rávenni – ő volt a zseni közöttünk. Matematikai diákolimpiát nyert, meg az összes tanulmányi versenyt meg mindent – de ettől függetlenül is mindent tudott. Később elárulta, ellenállása azt a célt szolgálta, hátha valami normális dolgot is ki tud belőlünk préselni. Saját elmondása szerint nem járt sikerrel. Viszont rettenetesen élveztük a dolgot – az első próbáktól az utolsóig. /Az előadás sok eleme belekerült később “A fuvolákat nem a szelek fújják“-ba, ami az első solarisos színpadi attrakciónk volt…./

Továbbra is folyt. köv.

 

Önálló produkciók:

– CABARET zenekar

* * * * *

Meeting Point CD (2000)

Magyarország – találkozási pont. Kultúrák találkozási pontja.

Erről szól ez a lemez. A sokféleségről.

Arról a sokféleségről, ami a kezdetektől jellemez bennünket. Bennünket, magyarokat.

A tudományos kutatás és a hazai közvélemény egyaránt azokat tekinti “honfoglaló magyarnak”, akik 895-ben a honfoglaláskor beköltöztek a Kárpát-medencébe…. ezek a magyarok már a honfoglaláskor sem voltak etnikailag homogének: még a hét törzs is – a dolog természeténél fogva – többféle eredetű volt.

Mindenki – helyesen – honfoglaló törzsnek tekinti a velük együtt bejött, ismeretlen, de tőlük mindenképpen különböző eredetű, önmagukban ugyancsak heterogénnek tartott kabarokat.
Számolni kell továbbá azzal, hogy…. már a honfoglaláskor bejövők között is lehettek még nyugati szlávok és/vagy bajorok….

Ezek után nézzük meg a Szent István kori Magyarországot, melynek…. etnikai összetétele akkorra még a honfoglalás koránál is színesebb lett. A 895 óta eltelt száz év során a sokféle honfoglaló mellé keleti eredetűek leszármazottai (lásd avarok – hogy azok közé annakidején ki mindenki, nemcsak keleti népcsoport is keveredhetett, azt most ne vizsgáljuk!), de még többféle európai is került: nyugati, keleti és déli szlávok különböző csoportjai, a frank telepesek maradványai, valamint a kalandozások révén ismeretlen számban az országba került nyugat-európai, itáliai és balkáni származású rabszolgák. Mellettük a Szent István kori ország lakosságához tartoznak még további nyugati, keleti és északi népek képviselői is: a 10. század vége táján sváb földről beköltöző lovagok (és persze azok kísérete), a besenyők és a volgai bolgárok, valamint az Imre herceg alatt szolgáló rusz (azaz normann) nemzetség.

(Bálint Csanád: “Mi a magyar?” /Tanulmánykötet / Ki volt “magyar” a honfoglalás-korban és Szent István korában? / 2005“)

És ez csak a kezdet. Szinte egész történelmünk a keveredés története.
Ha van a “magyar” szónak valami lényeges tartalma – és meggyőződésem, hogy van -, az biztosan nem etnikai természetű.
Ám a saját magunkról való gondolkodás ezt mintha nem akarná figyelembe venni.

Az európai integráció hatalmas – és pozitív kihívás, amely lezár egy történelmi korszakot, és egy újat nyit meg. Távlatot teremt nemcsak előre, hanem visszafelé is. Új szempontokat hoz a nemzeti sorskérdésekről való gondolkodásba, és egyben új gondolkodást, új hozzáállást követel. Átformálhatja a szomszéd népekhez való meglehetősen ellentmondásos viszonyunkat, de a határon inneni és a határon túli magyarok közötti viszonyt is. Erre a kihívásra csak úgy adha-tunk távlatos választ, ha…. felülvizsgáljuk azokat az ideológiai közhelyeket és sztereotípiákat, amelyek a nemzet múltjáról, jelenéről és jövőjéről való gondolkodásunkat a mai napig makacsul meghatározzák.

(Grendel Lajos “Mi a magyar? /Tanulmánykötet / Magyar traumák – magyar téveszmék/2005”)

Az én olvasatomban a magyar – kultúrát jelent.

A sokféleség kultúráját.

Mindenfélének a keveredéséből kialakult, sokszínű kultúrát, ami sehogy máshogy nem jöhetett volna létre.

Erről szól ez a lemez. Játék mai, századeleji és évszázados elemekkel egyszerre. Mindenfélével, ami egyszer – most vagy régebben vagy talán még régebben – hatással volt ránk.

Összemixelve egy csomó olyasmit, ami eredendően nem tartozik össze. És – remélem – helyenként mégis kirajzolódik belőlük valami. Valami – amolyan magyar világzeneként.

A kiindulópont Káel Csabának a 2000-es hannoveri Expo-ra készült, Magyarországról szóló filmje volt. Ennek a 12 perces filmnek a hangulatait követve születtek meg a lemez zenei ötletei. És ebből a 12 percből nőtt ki aztán maga a lemez.

Tizenöt segítőtársam volt ebben a játékban:

Sebestyén Márta – ének, furulyák (1,2,3,8)
Ullmann Zsuzsa – ének (3,4,7,8,9,10,11)
Keresztes Ildikó – ének (5)
Tóth Emil – ének (8)
Demeter György – ének (6)
Bódi Varga Gusztáv – ének, “szájbőgő”, kupa (10)
Kollár Attila – fuvola, furulya, blockflőte, tambourin, ének (1,2,3,4,5,6,8)
Varga János – gitár (1,2,3,4,5,6,8,9,11)
Gerendás Péter – akusztikus gitár (10)
Muck Ferenc – szaxofon (2,7,9,11)
Gömör László – dob (7)
Eredics Áron – tambura (5)
Borbély Mihály – tárogató (1,2,7)
“Batyu”(Muzsikás) – ütőgardon, “csujogatás” (2,3,6)
Erdész Tamás – doromb (4)

* * * * *

Ritual Opera

Egyes zenekarokra, akik egyetlen jól eltalált nótát csináltak egész pályafutásuk alatt, azt szokták mondani: „egyszámos” zenekar.

De egyikükre sem illik ez annyira, mint a Ritual Operára.

ritualop

A „Taya Geyzirrah” konkrétan az egyetlen nótája a zenekarnak. Az első (és szintén egyetlen) Ritual Opera-albumon jelent meg, a „100% Skandináv”-on. A lemezen nem is volt másik dal.

A zenekar:

Zene, szöveg és billentyűs hangszerek: Erdész Róbert
Ének: Ullmann Zsuzsa
Gitár: Varga János
Rituális rap (ősi, skandináv típusú): Káel Csaba

* * * * *

Welcome To My Brain CD+DVD (megjelenés: 2015. szeptember)

Concept-album egy utazásról.
Paul MacLean amerikai agykutató leírása szerint a selyemmajmok sajátos rituáléval üdvözlik egymást: fogukat vicsorítják, magas hangon visítanak, rázzák ketrecük rácsait és fölemelt lábbal mutogatják egymásnak meredező péniszüket.

“Bár korunk társadalmi összejövetelein az efféle viselkedés az udvariatlansággal lenne határos, nagyon is megfontolt cselekedetről van szó…. A japán makákók naponkénti meghágással tartják fönn és erősítik meg az egymás közti hierarchiában elfoglalt helyzetüket. Az alacsonyabb rangú hímek fölveszik a tüzelő nőstények jellegzetes, megadó testtartását, és eltűrik a felületes, szexuális tartalomtól gyakorlatilag mentes, ám szertartásos megalázást”.

A nagy macskafélék és sok más állat párzási szertartásai kezdetben alig különböztethetők meg a verekedéstől. A házimacska buja dorombolással kaparássza kieresztett karmaival gazdája bőrét a könnyű ruha alatt, miközben elégedetten nyugtázza a kettejük között fennálló viszonyt.”*

A szexuális aktivitást mímelő, agresszív elemekkel keveredő rituális viselkedés annak könnyen érthető szimbóluma (az állatok jelentős részénél), hogy ki kicsoda a társas viszonyban.

“1976-ban egy televíziós interjúban a műsorvezető megkérdezte egy profi rögbijátékostól, nem zavarja-e, hogy meztelenül vannak együtt az öltözőben?
– Zavarról szó nincs. Inkább feszítek. Mintha azt mondanánk egymásnak: Lássuk, mid van, ember!”

Úgy tűnik, a nemi szervek mutogatása az emberi csoport-hierarchia kifejezésében is szerephez jut. Erre utal az obszcén kiszólások többsége: “Fuck you!” mondja a művelt angol, ami valószínűleg a német fokken (ütni) igéből származik. “Sok más hasonló kifejezéssel együtt ez is amolyan szertartásos, erőszakos hágásnak tűnik…. Az efféle viselkedés valószínűleg a majmoknál sokkal távolabbra nyúlik vissza. Geológiai korok száz- és száz millió éve van mögötte.”

Paul MacLean rájött, hogy a selyemmajom agyának egy bizonyos, kis részében okozott sérülés egyszerűen lehetetlenné teszi ezt a rituálét. Megszűnik a nemi szerv mutogatása, föl sem merül többé az agresszív üdvözlési színjáték. Láthatóan az adott agyi terület felelős a dologért. Ez a terület pedig az agy legősibb részében van, abban a részben, amiben az ember és a többi emlős hajszálra megegyezik hüllő őseivel.

Nem véletlen, hogy az általa programozott viselkedésben is osztozunk.

“Úgy tűnik, az agy régebbi részei minden egyes evolúciós lépés után továbbra is fönnmaradtak. A fejlődés minden bizonnyal nehezen valósulhatott volna meg az élet mély szövedékének állandó fölforgatásával. Ezen a szinten bármiféle változás könnyen halálos lehet.”

Az agy evolúciója nem is számolt föl semmit. Legalábbis semmi fontosat. Az újabb funkciókkal inkább újabb és újabb rétegeket font a régiek köré. Az ősi, mélyen fekvő területek azonban továbbra is működnek. Bennünk. A tudatunk legmélyén.

Így aztán az egyes rétegek között vezető út egy időutazáshoz hasonlít leginkább.

Időutazáshoz a legsötétebb múltba.

Utazáshoz, amelyiknek minden állomása egy külön világ.

Ezek a világok pedig mind-mind a távoli múlt emlékei.
Különböző korszakok evolúciós örökségei.

Ők üzennek minden gondolatunkon, minden megtett lépésünkön keresztül.

De hogyan? Vajon melyikük szüli valójában a fejönkben megfogalmazódó gondolatokat?

Melyik irányít minket?
A gondolkodó agykéreg?
Az alatta elterülő limbikus rendszer?
Vagy a tudatalattink “mélyebb” tartományai? A hüllő-komplexum?

“A hüllőagy fontos szerepet játszik az agresszív viselkedés, a területi függőség, a dominancia-rangsor, a szertartások és szociális hierarchiák kialakításában…. Egyszerűen megdöbbentő, hogy tényleges viselkedésünknek – megkülönböztetve ezt attól, amit mondunk és gondolunk felőle – milyen nagy részét lehetne hüllőfogalmakkal leírni…. Semmi jó nem származik abból, ha figyelmen kívül hagyjuk az emberi természet hüllőösszetevőit (különösen a rituális viselkedésre, egymás közti rangsor fölállítására irányuló hajlamainkat) ”

“Megszabadíthatjuk a dolgokat az idegen elemektől, de nem szabadíthatjuk fel őket saját ter-mészetük törvényei alól…. a háromszögeket hiába kezdjök el arra bíztatni, hogy törjenek ki három oldaluk börtönéből…. Aminek nem három oldala van, az már nem háromszög” G.K. Chesterton

Egymásra rakódott idegszövet-rétegek között születik minden, amit gondolunk.
Millió éveket érő évgyűrűk között.
Saját törvények szerint, saját rugóra járó világok között.
De ezek a világok szigorúan össze vannak láncolva egymással. Csak együtt tudnak megnyilatkozni.
A gondolatok gyökerei, az intuíciók, szándékok, az őket szülő indulatok “lentről” érkeznek.
Mélybe nyúló csatornákból.
Lejjebb és lejjebb vezető járatokon keresztül.
Minden réteg alsóbb rétegekbe kapaszkodik.
Amíg el nem fogy az út “lefelé”.

Szexuális vágyak, düh, éhség, félelem – a parancsok egyértelműen lentről érkeznek. Csak mire átverekszik magukat a rájuk rakódott idegszövet-rétegeken, magukból kifordulva, felmagasztosulva, elfojtva, értelmet nyerve, megcsonkítva, átfésülve, szalonképes arcot öltve, lényegüket meghazudtolva, néha egyenesen ellentétes értelművé válva törnek a felszínre.

De a dolgok mélyén mindig ott vigyorog egy primitív rugóra járó, agresszív ösztönlény: egy gondolatok nélküli hüllőagy.

Akkor melyik zóna is a miénk? Kik vagyunk valójában? Ösztöneink fékezhetetlen tömege? Vagy az őket visszafogó, elfojtó, megzabolázó gátlásaink rendszere? Melyik az igazi arcunk?

Hol születik meg, amit ténylegesen kimondunk? Amit teszünk és gondolunk? Amire vágyunk? Amit kimondani sem merünk?

Nem egész egy évszázadot tudunk sodródni az időben. Ennyit bír a hajónk. De tulajdonképpen ki kezeli rajta a vitorlákat?

Erdész Róbert

*Az idézetek Carl Sagantól, Paul MacLean-től, G.K. Chestertontól és Stanislaw Lemtől származnak.

* * * * *

CSAPDAsci-fi trilógia

“30 éve tart a gyilkosság-sorozat. Az áldozatok ártalmatlan “szobatudósok”. Senkinek sem állhattak útjában. Felfedezéseiknek se a pénzhez, se a hadiiparhoz nincs köze. És mégis: tragikus haláluk kísértetiesen hasonlít egymásra! Aztán három évtized múltán történik valami. Homokszem kerül a gépezetbe: az egyik áldozat megmenekül. Fogalma sincs róla, kik szeretnék megölni és miért. Honnan jön a következő támadás és mit akarnak tőle? Csak egyet tud biztosan: “valakik” vadásznak rá! Az élete állandó hajszává válik. Egyre kétségbeesettebben menekül, miközben rögeszmésen halad előre elméletének kidolgozásában. És egyszer csak összeáll a kép. Hihetetlen dolog tárul föl előtte: a csapda.”

1. kötet: A csapda (1998)

2. kötet: A csapda bezárul (1999)

3. kötet: Menekülés a csapdából (1999)

Kiadó: Solaris Midi Stúdió Kkt.